Ma végre át költözöm Edinához. Be kell vallanom egy kicsit izgulok,hogy vajon milyen lesz huzamosabb ideig együtt élni,de tudom,hogy ez nem fog rontani a kapcsolatunk, csak segíteni. Nagyon hálás vagyok neki, hogy felajánlotta a vendégszobáját habár így mind kettőnknek könnyebb lesz, hogy felesben fizetjük a lakbért. Minden cuccomat összepakoltam pár dobozba és a táskámba már csak barátnőmre várok, hogy segítsen átvinni a dolgaimat hozzá. Még egyszer végig jártam a lakást, hogy meggyőződjek róla semmit nem hagyok itt. Mindenhova benéztem és milyen jól tettem, az ágyam alatt megtaláltam az én kedves plüssmacimat amit a szüleimtől kaptam a születésemkor. Most ugye jön a kérdés, hogy szegénykém hogyan úszta meg a tüzet?Sehogy. Ez az egyetlen dolog amit a tűzoltók "épségben" találtak a lakásban. Felkeltem az ágy mellől majd a táskámba raktam a kis macimat. Csengettek.-Gyere be!- kiáltottam ki. Ahogy kiléptem a hálószobámból épp akkor nyílt az ajtó én viszont teljesen elfelejtettem, hogy az ajtó elé is raktam egy pár dobozt egymásra. Ezt persze barátnőm nem tudhatta ezért hatalmas lendülettel nyitotta ki az ajtót mire a legfelső doboz megbillent.
-Neeeeeeee!- mondtam és egy profi focistákat megszégyenítő vetődéssel elkaptam a dobozt majd azzal együtt a földre estem. Edina bejött a kis résen majd segített felállni.
- Jesszusom Alíz jól vagy?- kérdezte komolyan. Majd miután meggyőződött róla, hogy semmi bajom elvette tőlem a dobozt kinyitotta majd nevetni kezdett.
- Most min nevetsz? - kérdeztem.
- Egy: a vetődéseden. Kettő: azon,hogy miért vetődtél.- mondta még mindig nevetve.
- Mi?- értetlenkedtem még mindig.
- Nos Édesem a doboz amit oly hősiesen megmentettél tele van...... RUHÁKKAL.- kezdett megint nevetni most viszont már én is vele nevettem hiszen a dobozban tényleg csak ruhák voltak.
- Na ne nevess már!- mondtam amikor még öt perc elteltével is röhögött.
- Oké oké. Na mit hozzak?- nézett körbe tanácstalanul.
- Öhm az attól függ mennyit bírsz el egyszerre!?- kérdeztem.
- Attól függ milyen nehezek?-kérdezett vissza.
- Oké akkor te hozod azt a kettőt. Abba vannak a ruhák meg a cipőim. Okés?-néztem rá kérdőn, hogy megfelel-e neki.
- Persze!- felkapta a két dobozt és már indult is kifele. Én is felvettem két kisebb dobozt amiben fényképek és más egyéb személyes holmim volt. Kiléptem a lakásból majd bezártam magam után az ajtót, hogy nehogy elvigyenek valamit. A mai világban már nem lehet tudni...
Pár perc múlva már oda is értünk Dina lakására.
- Hányszor kell még fordulnunk?-kérdezte.
- Hát ha nem csak kettőt hozunk egyszerre akkor már csak egyszer.-válaszoltam kérdésére fáradt mosollyal.
Nagyjából fél óra múlva már át is vittük minden cuccomat barátnőmhöz és fáradtan dőltünk le a nappaliban.
-Elfáradtál?-kérdeztem.
- Ahha.-rakta csípőre a kezét.
- Te tudod mit kéne csinálnunk?-estem lázba teljesen.
- Na mit?.-kérdezte fáradtan.
- Elkezdhetnénk edzeni. Mondjuk futni!-fokoztam az ötletet.
- De minek?- értetlenkedett.
- Hát, hogy formába hozzuk magunkat?!-magyaráztam.
- Huhh, nem is tudom, habár tényleg jó lenne egy kicsit mozogni.
- Na ugye. Akkor esténként elmehetnénk mondjuk ide a parkba nincs olyan messze futva is hamar odaérünk, és este szinte már senki sincs ott.-magyaráztam lelkesen.
- Oké nekem megfelel. Amúgy mennyi az idő?-kérdezte.
- Öhm..-néztem ócska, kopott karórámra hunyorogva, mert már alig látni rajta valamit is.-Délután négy. Jó hamar elrepült az idő. Ha nem baj bemegyek a szobámba kicsomagolni aztán főzhetnénk valami vacsit.
- Persze menny csak, szólj ha esetleg segítsek én megnézem,hogy mit főzhetnénk.
Bementem a szobámba.. Milyen furcsa így kimondani, az én szobám. Gyorsan kinyitogattam a dobozokat, hogy megtaláljam azt amelyikben a ruháim vannak. Miután megtaláltam kinyitottam a nagy ruhás szekrényt majd a polcokra bepakoltam a ruháimat.
Amikor ezekkel nagyjából kész lettem úgy döntöttem, hogy most akkor jöhetnek a könyvek, fényképek, és a többi ilyesmi. Nagyjából este hatra elkészültem mindennel. Kiraktam pár fényképet rólam és Edináról, volt olyan kép , amin még Márk is szerepelt. Volt egy nagyobb tükör a szobámban, oda felraktam az összes fényképemet. Legfölülre a szüleimmel készült kép került. A képet nézegetve úgy éreztem a gyomrom akkora, mint egy hangya, és a levegőm is nehezen jött ki. Rettentő rossz érzés tudni, hogy már soha, de sohatöbbet nem látom őket, és soha, de soha többet nem ölelhetem magamhoz egyikőjüket sem. Ez valami hátborzongató érzés, és egyszerűen megöl, amikor hirtelen rám tör.Valahogyan elfojtottam bánatomat, és kimentem Edinához, aki éppen magazint olvasott a kanapén ülve.
- Na találtál valamit vacsira?- huppantam le mellé a kissé ütött, kopott kanapéra.
- Arra gondoltam ha már egyszer sportolni kezdünk akkor együnk valami salátát.-hümmögött, miközben felállt, és a konyha felé igyekezett. Utána indultam hát.
- Oké milyen zöldségek vannak?-kérdeztem miután beértünk a kissé zsúfolt konyhába.
- Hát van uborka, paradicsom, fetasajt és lila hagyma.-sorolta ahogy utána nézett, hogy mit is talál ebben a picurka konyhában.
- Saláta is van ugye?-kérdeztem reménykedve.
- Persze, hogy van mégis, hogyan lehetne salátát készíteni saláta nélkül?!-nézett rám furcsán.
- Rendben akkor én felvágom az uborkát és a paradicsomot..- mutogattam sorba a hozzávalókra. - Te meg csináld meg a többit ,oké?-néztem végül rá.
- Jó akkor itt van egy-egy vágódeszka és két kés. -adta kezembe, amit a szekrényből vett. Meg kell jegyeznem, szépen sorjában mi hol van..Tehát kés a fiókban, vágódeszka fent a szekrényben.Pár perc múlva kész is voltunk a szeleteléssel.
- Ezzel megvagyok mibe tegyem bele?-kérdezte.
- Van valami nagyobb átlátszó tálad?-söpörtem le kezemről az uborka és a paradicsom kisebb maradványait, amik a szeletelés közben rám tapadtak.
- Azt hiszem van mindjárt megkeresem!-ezzel kirohant a konyhából amit nem igazán értettem hiszen egy tálnak nem a konyhában lenne a helye?!
/Myra♥/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése